Egészségügy
A Stockholm-szindróma kifejezés mára közhellyé vált: könnyedén dobálózunk vele párkapcsolatokra, munkahelyi viszonyokra, sőt politikai lojalitásokra is.
Éppen ezért érdemes visszalépni egyet, és nem definíciókból, hanem emberi helyzetekből kiindulva megérteni, miről is van valójában szó. A Stockholm-szindróma nem furcsa érzelmi elhajlás, nem „rossz ítélőképesség”, és végképp nem romantikus torzulás. Sokkal inkább egy rendkívüli körülmények között működésbe lépő túlélési stratégia, amelyet az emberi elme akkor aktivál, amikor a kontroll elvesztése totálissá válik.
Az alaphelyzet mindig a hatalom radikális aszimmetriája
Egyik oldalon az, aki rendelkezik az erőforrásokkal – szabadsággal, testi biztonsággal, információval, döntési joggal –, a másikon az, akinek ezekből szinte semmi nem marad. Ilyen körülmények között az emberi idegrendszer elsődleges célja nem az igazságérzet, nem az erkölcsi koherencia, hanem a fennmaradás. A psziché ilyenkor nem kérdezi meg, „helyes-e” együttérezni azzal, aki veszélyt jelent; azt méri fel, mi csökkenti a fenyegetést itt és most.
A Stockholm-szindrómát gyakran félreértelmezik úgy, mintha az áldozat „megszeretné” az elkövetőt. Ez leegyszerűsítés. Ami valójában történik, az egy érzelmi újrakalibrálás: az elme felnagyítja a pozitív jeleket – egy kedves gesztust, egy elhalasztott büntetést, egy „emberséges” mondatot –, miközben tompítja vagy racionalizálja az erőszakot. Nem azért, mert az erőszak eltűnik, hanem mert a kiszámíthatatlanság elviselhetetlenebb, mint a fájdalom. Egy kiszámítható veszély kezelhetőbb, mint egy kaotikus.
Fontos etikai feszültség rejlik abban, ahogyan erről a jelenségről beszélünk
Amikor kívülről nézve ítélkezünk – „miért nem lázad fel?”, „miért védi?” –, gyakran figyelmen kívül hagyjuk azt a neuropszichológiai realitást, hogy extrém stressz alatt az agy döntéshozó rendszerei alapvetően másképp működnek. A túlélés ilyenkor nem bátorság kérdése, hanem adaptációé. A lojalitás látszata nem erkölcsi állásfoglalás, hanem egy idegrendszeri kompromisszum.
A tudományos közösség maga is óvatos a Stockholm-szindróma fogalmával
Nem szerepel önálló diagnózisként a nagy pszichiátriai klasszifikációkban, és az empirikus bizonyítékok vegyesek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a jelenség ne létezne; inkább azt, hogy nem egy egységes, jól körülhatárolható kórkép, hanem több pszichológiai mechanizmus – kötődés, trauma, tanult tehetetlenség, stresszreakciók – sajátos együttállása. A címke vitatható, az emberi tapasztalat viszont nagyon is valós.
Különösen félrevezető, amikor a Stockholm-szindrómát utólag, biztonságos távolságból alkalmazzuk olyan emberekre, akik még mindig a hatalmi helyzet foglyai. Ezzel akaratlanul is áthelyezzük a felelősséget: nem az elnyomó struktúrára, hanem az alkalmazkodó elmére irányítjuk a figyelmet. Pedig a kérdés nem az, miért alkalmazkodik az áldozat, hanem az, miért jönnek létre újra és újra olyan helyzetek, ahol az alkalmazkodás az egyetlen ésszerű választás.
A Stockholm-szindróma megértése végső soron nem az elkövetőkről szól, hanem rólunk
Arról, hogy mennyire törékeny az autonómiánk, mennyire kontextusfüggő az erkölcsi ítélőképességünk, és milyen mélyen be van kódolva az idegrendszerünkbe a túlélés minden más értéket megelőző logikája. Ha ezt elfogadjuk, kevesebb lesz bennünk az ítélet, és több a megértés – nem azért, mert felmentünk bárkit, hanem mert végre pontosabban látjuk, mire képes az emberi elme, amikor sarokba szorítják.
(A kép mesterséges intelligencia által generált)
